Még autóbuszos vállalkozó voltam, valahol 28. évem körül. Eléggé futott a buszjáratom, péntekenként több mint teltház volt, álltak az utasok az ülések között is, volt aki 200 km.-t is. Egy ilyen pénteken történt, hogy az egyik - ha nem is törzsutas, de rendszeresen velem utazó hölgy - utasom, nem egyedül jött, hanem jött vele a 100 éves nagymamája is. Mint mondtam tele volt a busz, nem jutott mindenkinek hely. A hölgy jött fizetni, és kérdezte, mennyit kell fizetni a nagymamája után, aki 100 éves. Mondtam neki, hogy a teljes viteldíjat, mert tele van a busz. Ő visszakérdezett, félig csodálkozva, félig felháborodva, hogy a teljes díjat a nagymama után is?! Mondtam neki, hogy igen, ez magánjárat, erre nem érvényes az utazási kedvezmény. Szó nélkül kifizette, leült az öreg hölgy mellé, az út végén leszálltak. Sose láttam többet a buszon. Itt hibáztam. Nem azért, mert elvesztettem egy utast. Anyagilag nem sok jelentősége volt. Nem is a - divatosan szólva - marketing értéke miatt, hogy egy 100 éves hölgy is utasom volt. Azért hibáztam, mert nem adtam meg a tiszteletet az idős nagymamának azzal, hogy - bár nem ő fizette - nem mutattam ki felé azt, hogy az idős embereknek kijár a gondoskodás, ha máshogy nem, akkor az út ingyenes biztosításával. Ott és akkor én annyit tudtam volna tenni, és nem tettem meg. Azóta is sajnálom. Nem az unokája miatt, hanem őmiatta. Nem kapta meg azt a tiszteletet, ami kijárt volna neki.
Voltak alakalmi, rendszeres és törzsutasaim is. Olyanok is, aki nem akart fizetni, olyan is aki nem tudott, de mégis mindenki elérte az úticélját, találtam megoldást mindig. És voltak olyan utasaim is, akiktől nem fogadtam el pénzt. Pedig sokat jártak velem.
Tavasz elején történt valamikor, ha minden igaz, egy keddi napon, hogy felszállt egy pár, kérdezték mennyibe kerül oda-vissza, kifizették, utaztak. Másnap reggel megint jöttek, fizettek, utaztak. Harmadnap megint. Ekkor már megkérdeztem, hogy miért utaznak minden nap 500 kilométert. Elmondták, hogy hajnal háromkor kelnek, elkészítik a reggelit, ebédet a gyerekeknek, aztán indulnak, hogy elérjék a járatomat, mert ez a legolcsóbb megoldás. Aztán este még mennek tovább másik busszal miután leszálltak tőlem, este tíz után érnek haza, megcsókolják a már alvó gyerekeket, és zuhannak az ágyba, mert hajnalban kelni kell, hogy elérjék a járatomat. Aztán elmondták azt is, hogy csak két gyerek van otthon, a harmadik, a négy hónapos kisfiú kórházban fekszik szívbillentyű problémával, nagyon beteg, Hozzá járnak minden nap. Azért jönnek velem, mert albérletre nincs pénz, meg akkor hogy látnák a másik kettőt, a vonat, a kocsi túl sokba lenne, én vagyok a legolcsóbb megoldás, járnak velem amíg van pénzük. Aznap már nem fogadtam el pénzt tőlük. Hónapokon keresztül jártak velem minden nap. A buszon aludtak, máskor nem maradt rá idejük. Mikor már nem kellett utazniuk mert jobban lett a kisfiú, megkérdezték, hogy mégis hogyan tudják ezt meghálálni. Mondtam, hogy nem kell meghálálni, és ha annyira hálálkodni akarnak, akkor nem áll módomban többet felengedni őket a buszra. Másnap azért jöttek még, és hoztak egy csomagot. Mondták, hogy ez nem hála, hanem ajándék, mert cipőre mindenkinek szüksége van, és a feleségem is biztos örülni fog neki. És hogy a sógor, vagy valami rokon olasz cipőket árul, divatosak, szépek meg bőrből vannak, és hogy fogadjam el. Elfogadtam. Azok a cipők már nincsenek meg, de sokat használtuk őket. A feleségemé jó meleg volt télen, magasszárú fűzős, az enyém meg divatos alkalmi, esküvőkre és hasonló alkalmakkor hordtam. Annak a két pár cipőnek az értéke nem volt nagy soha, még újkorában sem. Annak a tudatnak az értékéhez képest pedig, hogy segíthettem rajtuk, végképp sehol sincs. Az a pár nem tudta, hogy azzal tették nekem a legjobbat, hogy elfogadták az ingyen utakat. Hálás vagyok nekik, hogy átélhettem azt az érzést.
