Az asszony régóta dolgozott a cégnél. 27 volt, szerette a fiát és a férjét, bár már két éve nem mentek jól a dolgok otthon. Csapodár volt a férje, de akkor ezt még nem tudta, csak sejtette. Csinos volt, olyan kortalan típus, aki tizennyolc és harmincöt között bárhol lehet. Szerették a cégnél, odatette magát a munkában, abban a rohadt hideg raktárban.
A fiú csak 23 volt, nemrég szerelt le katonáéktól, sofőr volt a Volánnál. Az asszony cégéhez járt fuvarba a dobozos Ifával. Megbízható, jó sofőr volt, fiatal kora ellenére. Őt is szerették a főnökei, meg az asszony cégénél is, ahol voltak olyan nők, akik szívesen vették volna a közeledését. Az egyetlen sofőr volt aki nem nyúlt soha a rakományhoz (élelmiszer nagyker, na ja), kivéve a négercsókot, de azt is inkább a boltosoktól kérte.
Már többször voltak együtt fuvarban, slepptúrára küldték őket, mindent eladott az asszony a kocsiról mindíg. Jó haverok lettek, később nagyon jó barátok. El is indultak a pletykák, főleg, hogy az asszony mindenkivel jóban volt, de senkit nem engedett magához, pedig lettek volna jelentkezők szép számmal. A főnöke, a túrázók, raktárosok, aki férfi volt a cégnél, mind eljátszott már a gondolattal. A szájhősök csak egy rövid időre akarták volna, a realistábbak látták benne az életre szóló társat.
Jó hangulat volt a cégnél, bár az igazgatótól mindenki félt, vagy utálta - vérmérséklet szerint -, mindig ordított, hogy rengett belé a raktárudvar. Mentek a csibészkedő kétértelmű beszólások és viszontválaszok, felvágott nyelvű asszonyok dolgoztak ott, mindig tudták mit kell mondani, azt aztán hallotta az egész udvar. Volt már, hogy a fiú, miután álmában az asszonnyal együtt árultak éppen valamit, másnap reggel az udvar egyik végéből ordította a a raktárba tartó asszonynak, hogy "Te vagy álmaim asszonya!", mire ment is a válasz, igaz csak a munkatárs- és barátnőnek, hogy "Tee, mire meg tudnám én tanítani ezt a kisfiút!" Szóval ment az élet a cégnél.
Történt egyszer, egy nyári délutánon, hogy átvonult egy zivatar a város felett, elég kiadós mennyiségű vizet hagyva maga után. Utána kiderült, de a kocsik az úton még verték fel a vizet, a gyalogosok szlalomoztak a járdákon a tócsák közt. A raktár udvarán is megállt a víz, egy hatalmas pocsolya keletkezett, pont ott, ahol a raktárból az irodába vezetett az út, vagy vissza. Aszfaltos volt az udvar, nem itta be a föld vizet. Munkaidő vége felé, a napi papírmunkát mindig fel kellett vinni az irodába a raktárakból. Nem történt ez máshogy aznap sem. El is indult az asszony, kezében a paksaméta, el is ért a víz széléig, ott aztán megállt, hogy hogy is menjen át az ő kis vászoncipőjében. A fiú jókor volt jó helyen, ő volt a legközelebb az udvaron, már indult volna vissza a Volánhoz, elöl állt a dobozos Ifával. Az udvaron megállt az élet, mindenki látta az asszony helyzetét, vigyorogva várták mi lesz most. Már készültek mondani valamit, hogy gyere lovagolj meg és átviszlek, vagy valami hasonló hülyeséget. Ekkor a fiú szó nélkül odalépett, felkapta az asszonyt, és vitte át a pocsolyán. Nem törődött ő a vízzel ami a cipőjébe folyt, nem törődött senkivel és semmivel, csak tartotta az asszonyt a karjaiban. Mikor átértek a túloldalra, letette a nőt, mosolyogtak egymásra mint mindig azontúl, és szétnéztek. Csend volt az udvaron, tapintható volt a feszültség, és mindenki őket nézte. A raktárosok, rakodók, sofőrök, férfiak és nők. A férfiak gondolataiban az irígység hajtotta utálat a fiú iránt, a nőkében ugyanez az asszony iránt. Ott, abban a pillanatban kezdett el a barátságuk egy másik minőséggé válni, és ennek mindenki, aki látta őket, tudatában volt. Elszállt az esély - még ha csak elméleti is volt - megszerezni az asszonyt, biztossá vált, hogy a fiú nem választ mást.
Aztán eltelt huszonkét év, az asszony elvált a férjétől, a fiú feleségül vette az asszonyt, örökbe fogadta gyereket, született még testvére is, és azóta is nevetve mesélik a sztorit a barátaiknak. A többiek pedig röviddel az eset után érezni kezdték, hogy így volt ez jó, ennek így kellett történnie.
